Lopakodó árnyak a sikátorban

A dűlőút lassan belesimult a városszéli szegénynegyed roskatag kunyhói közé. A korhadt kerítések és omladozó vályogfalak mögött sötét, mély alvás ülte meg a sikátorokat. Mirella egy sűrű lombú tölgyfa oltalmazó árnyékában állította meg a szekeret, jóval távolabb a városi járőrök megszokott útvonalától.
Borda füle megrebbent, orrát a hűvös éjszakai szélbe emelte, figyelme egyetlen pillanatra sem lankadt. Mirella halkan psszegett a kutyának, majd óvatosan felemelte a bak alatti dupla padlózat rejtett deszkáját. Az éjjeli homályban félreismerhetetlenül csillantak meg a gőgös kalmártól kicsalt ezüstök és a gondosan kiszabott fűszeres szütyők.
– Csak óvatosan, oldalasom – suttogta a lány feszülten. – Egyetlen felesleges zaj nélkül.
Mirella halk, szinte lebegő léptekkel haladt házról házra a roskatag falak mentén. A szegényes ablakpárkányokra, repedezett facsészék és kilyukadt csizmák mellé észrevétlenül csúsztatott néhány fényes ezüstöt és csipetnyi drága fűszert. A kisgyermekes özvegyasszony roskatag ajtaja előtt még egy pillanatra meg is torpant, hogy biztos helyre rejtse az ajándékot.
Borda a sikátor sarkán őrködött, fekete árnyékként simulva a kőfalhoz. Amikor a szomszédos utcából egy magányos őr nehéz léptei visszhangoztak, a kutya halk, alig hallható morgással adott jelt. Mirella guggolva visszahúzódott a sötétbe, szívében apró megkönnyebbüléssel: a koplaló pulyáknak reggelre igazi csoda terem az ablakukban.