Titkos rejtek a sikátorban

A szekér megállt egy roskatag, elhagyatott mészárszék árnyékában, ahol a falak közti rés alig volt szélesebb egy emberi lépésnél. Mirella ruganyos mozdulattal pattant le a bakról, és félrehúzta a szekér kettős fenekét takaró, poros pokrócot. Borda feszülten figyelte a sikátor mindkét végét, keze a nehéz botja markolatán pihent, miközben a macskaköveken megtelepedő árnyak láttán minden halk zörrenésre felriadt.
– Hozd a selyemkendőket is, Borda! – suttogta Mirella, és ügyes ujjakkal kapkodta ki a rézveretes tégelyeket. – A kocsikázásnak egy időre vége. Ha a vámszedők végre észbe kapnak, itt fogják átfésülni a környéket, de a dohos pincegarádics mélyére egyik kényes hajdú sem dugja be az orrát.
Borda szó nélkül bólintott, s hatalmas vállával megtámasztotta a ponyvát, hogy Mirella hozzáférhessen a mélyebb rekeszekhez. A veszély közelsége hideg verejtékként ült a férfi homlokán, de mozdulatai pontosságából ez mit sem vett el. Gyors egymásutánban pakolták át a méregdrágának hazudott üvegcséket a fal tövében megbúvó, viaszos vászonnal kibélelt ládába.
A szomszédos présház felől hirtelen kutyaugatás törte meg a csendet. Mirella egy pillanatra megtorpant, a félelem jéghidegen nyalt a gerincébe, de aztán maró gúnnyal elmosolyodott. Tudta jól: ha elkapják őket, a tiszttartó nem ismeri a kegyelmet. Ám amíg a dölyfös uraság a csodafőzetét várja, a szegénytelep nincstelenjei hamarosan valódi enyhülést kapnak.
– Induljunk, mielőtt rájönnek a turpisságra! – intett a nő, s gyorsan elsimította a száraz faleveleket a frissen betakart rejtekhely felett.