Üres kordé a mészárszéknél

Borda óvatosan kikötötte a fáradt lovat a szekér elől, és a kötelet a szomszédos kerítésoszlophoz hurkolta. A sorsára hagyott, kiürített jármű így csupán egy elhagyott kordénak tűnt, amivel a vámszedő hajdúk aligha tudtak volna mit kezdeni, ha a nyomukba erednek.
Mirella megigazította színes kendőjét, kisimította szoknyáján a felkavarodott port, majd határozott mozdulattal karon ragadta a szótlanul feszengő férfit. Lépteik ritmusa azonnal felvette a mezővárosi kofák komótos, unott ütemét, amint kikeveredtek a dohos mészárszék árnyékából.
A szűk sikátor torkolatában két egyenruhás őr bukkant fel, sárgaréz gombjaik vakítóan megcsillantak a kora délutáni napsütésben. Borda izmai egy csapásra kővé dermedtek, sujtásos markolatú botja szinte roppant a szorításában, de Mirella nem hagyta, hogy a pánik elhatalmasodjon rajtuk.
– Csak nézz rám szigorúan, Borda! Mintha épp most szidtalak volna meg a hiányzó fityingek miatt – suttogta a nő pimasz mosollyal, miközben egyenesen a gyanakvó fegyveresek felé fordította lépteit.
A hajdúk unottan végigmérték a látszólag civakodó pártságot, majd korholó horkantással továbbléptek a mellékutca felé. Mirella és Borda észrevétlenül vegyült el a piac felé tartó tömegben, végleg maga mögött hagyva a vámszedők éber tekintetét.