Viaszpecsét a hajdú előtt

A szekér megállt a hosszú, porzó sor végén, közvetlenül egy megrakott szénásszekér mögött. Mirella türelmetlenül méregette a kapunál pöffeszkedő két hajdút, akik mérges ábrázattal lökdösték a vásárba igyekvő kofákat, s minden portékát alaposan felforgattak.
Borda halk, fenyegető morajjal jelezte nemtetszését, amint az egyik egyenruhás gőgösen közeledett a bak felé. A fekete kutya szőre égnek állt, szemei villámlottak – láthatóan nem sok hiányzott hozzá, hogy elkapja a kötekedő őr bokáját.
– Na, mi lapul a ponyva alatt, menyecske? – mordult fel a hajdú, miközben gyanakvóan végigmérte Mirellát, majd a vicsorgó kutyát. – Megvan a szigorított pecsét, vagy fordulhattok is vissza?
Mirella éles, maró mosollyal húzta elő a friss viasszal megnyomott pergamencsíkot, s közvetlenül az őr orra alá tartotta. A kapzsi írnoktól megszerzett hivatalos nyomat még szinte meleg volt, a cifra címer pedig kétséget kizáróan hirdette a belépési jogot.
– Viasz is van, írás is van, tekintetes uram! – vágta rá Mirella csípős éllel a hangjában. – Vagy talán a vásárbíró úr pecsétje sem elég jó a tisztes hajdúknak?
A hajdú zavartan hümmögött, majd hátrahőkölt Borda vészjósló morgásától. Kelletlenül intett a lándzsájával, hogy szabad az út, Mirella pedig egyetlen rántással lendítette mozgásba a fogatot, maguk mögött hagyva a kapu fojtogató porát.