A vásárváros kapuja előtt

A szekér zökkenőmentesen gördült tovább a porzó dűlőúton, s a vámház komor kőépülete lassan elenyészett a sűrűsödő fák mögött. Mirella elégedetten simította végig a még friss, piros viasztól nehéz pergamencsíkot, majd gondosan elrejtette azt a szoknyája legbelső redői közé. Borda hegyezett füllel vigyázta a mögöttük hagyott tájat, de a szorító feszültség láthatóan engedett a lapockájából; a fekete kutya orra már a közeledő vásárváros szagait ízlelgette.
A zöldellő tölgyek árnyékából kilépve hamarosan felsejlettek a vásárváros kapujának körvonalai. A távolban vastag porfelhő kavargott a nehéz kordék s a behajtott állathordák nyomában, a szél pedig tisztán hozta feléjük a kofák kiabálását és a tömeg zsivaját. Az út szélén, egy régi kőkereszt tövében egy rongyos ruhájú suhanc csücsült, s fáradt, kiéhezett tekintettel méregette a közeledő fogatot.
Mirella egyetlen pillantásból megértette a helyzetet. Intett Bordának, hogy fogja vissza a lovat, majd a tarisznyájából előhalászott egy jókora karéj cipót meg egy kis szárított húst. Amikor a szekér megállt, kedves, anyáskodó mosollyal nyújtotta át az ételt a meglepett fiúnak.
– Egyél csak, öregem, hosszú még a nap – szólt szelíden.
A suhanc hálásan megragadta a falatokat, de mielőtt eltűnt volna a bokrok között, halkan, óvatosan visszasúgta:
– Vigyázzatok a kapunál! A vásárbíró hajdúi ma minden szekeret átkutatnak, és a szigorított engedélyeket kerestetik!
Mirella kacsintott egyet, megveregette Borda nyakát, s elégedetten hajtotta tovább a fogatot a nyüzsgő kapu felé. A cseles pecsét ott lapult a zsebében, s tudta, hogy a vásári forgatagban már senki sem állíthatja meg őket.