A megpecsételt engedély

Az írnok reszkető ujjakkal nyúlt a díszes dobozért, mintha a fiatalság örök forrását tartaná a kezében. Mirella egy pillanatra még visszahúzta a dobozkát, épp csak annyira, hogy a hivatalnok kapzsisága a tetőfokára hágjon, s a szemei elhomályosuljanak a vágytól.
– De természetesen a hivatalos áthaladási pecsét is jár a császári csodakenőcs mellé, ugye? – suttogta Mirella ártatlan, megnyerő mosollyal, s kissé közelebb hajolt a fakó pult felett.
Az írnok kapkodva bólintott, s már nyomta is a piros viaszos pecsétet a pergamenre, fittyet hányva a duplázott illetékre s a szigorú rendszabályokra. Egyetlen szót sem szólt, nehogy az illatos kincs elillanjon a kezei közül.
Borda a bakon halkan felmordult. Habár a feszültségtől az izmai még mindig pattanásig feszültek, s sötét szeme éberen követte a lándzsás hajdúk unott mozdulatait, jól tudta, mikor kell csendben maradnia. A félelem csak még élesebbé tette a figyelmét.
A megpecsételt engedély csöndben gazdát cserélt, s a szekér kerekek megcsikordultak a vámház előtti kavicsos úton. Ahogy maguk mögött hagyták a vámszedők fenyegető árnyékát, Mirella elfojtott kuncogással igazította meg a ruháját.
– Látod, öregfiú? Egy kevés sima disznózsír meg pár csepp levendulaolaj csodákra képes, ha kapzsi hivatalnokkal van dolga az embernek – kacsintott halkan a feszülten figyelő kutyára, s magabiztosan igazította útnak a lovat a vásárváros felé.