Csel a vámkapunál

A dűlőút lassan kiszélesedett, s a kanyar mögött feltűnt a városszéli vámház kopott cseréptetője. Az út mentén strázsáló tiszttartói hajdúk tunyán támaszkodtak lándzsáikra, míg az asztal mögött pöffeszkedő írnok sötét tekintettel méregette a közeledő szekereket. Tollát nagyhirtelen tintába mártva már előre dörzsölte a tenyerét a szaftos vám reményében.
Mirella nem jött zavarba a fenyegető látványtól. Egy csinos mozdulattal meglazította a fűzőjét, s az ülés alatti rekeszből előhalászott egy díszes, faragott fadobozt. Borda halkan dörmögött egyet, mintha pontosan tudná, miféle komédia készülődik, s büszkén kihúzta magát a bakon.
– Csend legyen, öregfiú, most megmutatjuk, hogyan kell a kapzsiságot megsarcolni – suttogta Mirella pajkosan, s a szekeret pontosan a vámvizsgáló asztal elé kormányozta.
Az írnok felhorkant, s pápaszemét az orrára igazítva lépett a kordéhoz. Fenyegetően bökte ki a szavakat, miszerint a vásári portékák után ma kétszeres illeték jár, különösen az ismeretlen vándoroknak. Mirella azonban ártatlan, meleg mosollyal nyitotta ki a facsipkés dobozkát, melyben egy csillogó, illatos balzsam lapult.
– Ó, tekintetes uram! – rebegte halkan, bájoló tekintettel. – Hát csak nem a híres-neves tudós úrhoz van szerencsém? Ezt a csodás kenőcsöt a császári udvarból hoztam, mondván, hogy a legfáradtabb elmének is visszahozza a fiatalságát... De ha a vámot követeli, lemondok róla a nagyságos úr javára!
Az írnok szeme szinte szikrázott a kapzsiságtól, s a nagyravágyás pillanatok alatt elhomályosította a hivatali szigorát.