A kalmár selyemsátra

A kapu mögött kitárult a vásárváros zsibongó forgataga. A ponyvás bódék, fűszerillatú sátrak és kiabáló kofák sűrűjében Mirella magabiztosan igazgatta a gyeplőt, s félrehúzta a fogatot az első tágasabb mellékutcába. Borda még mindig halk, vészjósló morajjal kísérte a közeledő járókelők lépteit; a kapunál szerzett méreg nem párolgott el belőle egykönnyen.
– Nyugodj meg, Borda, bent vagyunk – sziszegte Mirella éles hangon, miközben türelmetlenül igazított egyet a csípőjén lévő szüszőn. – De a java még csak most következik.
A piac közepén, egy díszes selyemsátor árnyékában a városszerte hírhedt, pöffeszkedő kalmár épp egy megszeppent kisfiút szidott fennhangon, mert az véletlenül rálépett a drága kelméjére. Mirella szeme vészesen megvillant. Maró cinizmussal az arcán rángatott elő a szekér rejtett rekeszéből egy szép, csiszolt üvegcsét, amelyben csillogó, ám valójában teljesen értéktelen kútvíz és illatos olaj keveréke lötyögött.
– Lássuk csak, mennyit ér meg a rátarti úrfinak a csodás bőrfiatalító balzsam – mormolta Mirella, s a suhanc megmentésére indulva, határozott léptekkel vágott át a forgatagon. Borda szorosan a sarkában lépdelt, készen arra, hogy a legkisebb intésre vicsorogva lépjen közbe.