Balzsam a ficsúrnak

– Állj meg egy szóra, tekintetes uram! – csillant fel Mirella csábító, mégis határozott hangja, ahogy kecsesen befurakodott a reszkető kisfiú és a kárpált ruhájú kalmár közé. – Nem méltó egy ilyen pompás megjelenésű, előkelő úriemberhez, hogy egy éhes jobbágyporontyra pazarolja a drága idejét s az erejét!
A rátarti ficsúr meglepődve meredt a váratlanul feltűnő vándorárusra. Haragja nyomban alábbhagyott, amint végigmérte Mirella pajkos mosolyát és a finom ujjai között csillogó, csiszolt üvegcsét.
– Ritka kincsre leltem a távoli Itáliában – suttogta Mirella bizalmasan, egy lépést téve a selyemsátor árnyéka felé. – A fiatalság és a hibátlan bőr titkos elixírje ez. Egyetlen cseppje eltünteti a gondok legkisebb barázdáját is, s olyan ragyogást ad az arcnak, amilyet csak a királyi udvarokban látni. Igazi úrfiaknak való, mint amilyen kelmed.
Borda ekkor egy halk, mély morajlással lépett Mirella mellé. A feszült kutya vészjósló sötét árnyéka láttán a kalmár kissé megrázkódott, s önkéntelenül a szüszőjéhez kapott. A félelem és a kapzsiság keveréke gyors döntésre sarkallta a rátarti kereskedőt.
– Mennyit kérsz érte, menyecske? – kérdezte kapkodva, miközben már rángatta is elő a csörgő ezüstöket a belső zsebéből.
Mirella pikírt mosollyal vette át a vaskos maroknyi érmét, miközben a megszeppent kisfiú a háta mögött észrevétlenül kislisszolt a forgatagba. Az üzlet megköttetett: az értéktelen, illatos kútvíz gazdát cserélt, Mirella pedig elégedett kacsintással intett Bordának a továbbállásra.