Váratlan vámhely a szikláknál

Amint a lovasok csörtetése elhalt a füzes sűrűjében, az idős asszonyka hálásan mormogott valami áldást, majd sietve eltűnt a fák között. Mirella mélyen beszívta a hűvös levegőt, bár a szíve még mindig hevesen vert a bordái mögött. Borda egyetlen szótlan intéssel megfordította a szekeret, s a lovak patái máris a gázló sekély, kavicsos medrében gázoltak. A hűvös víz frissítően fröccsent fel a kerekek alatt, de a megkönnyebbülésük nem tarthatott sokáig.
A túlparti bozótosból kiérve a csapás hirtelen éles kanyart vett a meredek sziklafal tövében. Borda olyan erővel rántotta vissza a gyeplőt, hogy a szekérdeszkák feljajdultak, a lovak pedig horkolva torpantak meg. Alig néhány lépéssel előttük egy vastag, frissen hántolt fenyőgerenda zárta el az utat, amelyet két durva ácsolatú bakra fektettek – egy sebtében felállított, hevenyészett sorompó.
– Hát ez meg mi a fene? – sziszegte Mirella, miközben a félelemtől görcsbe rándult a gyomra. Gyorsan a kosár mélyére süllyesztette a selymet. – Nem volt itt semmiféle vám tegnap.
A gallyakkal borított kunyhóból két fegyveres darabont lépett elő. Egyikük gyanakvó tekintettel mérte végig a járművet és a bakon ülő, fenyegetően szótlan óriást.
– Állj! – kiáltotta a közelebbi, s dárdáját a lovak felé bökte. – Új adó van érvényben. Mutassátok, mit visztek!
Mirella arcára azonnal visszaült a mézesmázos álarc, bár a kosár fülét fehéredő ujjakkal szorította.
– Ó, vitéz uraim, hát persze! – csicseregte, miközben fél szemmel Borda feszült vállát leste, aki már a nehéz fokos felé tapogatózott a szalma alatt. – Csak nem akarják megvámolni egy szegény lány fakanalait?