Váratlan sorompó a kanyarban

A zötykölődő szekér hamarosan elérte a fennsík peremét, ahonnan a csapás meredeken lejtett a fűzfákkal szegélyezett gázló irányába. A távolban, a hegyi patak csillogó szalagja mellett egy magányos alak bandukolt: egy idős, rőzsét cipelő anyóka lépkedett komótosan az út közepén, mit sem sejtve a mögötte közeledő veszélyről. A fák közül hirtelen lódobogás rázta meg a csendet, s a tiszttartó fegyveresei tűntek fel, port verve, eszeveszett vágtában száguldva a keskeny ösvényen.
– Ezek nem lassítanak egy özvegyasszony kedvéért sem – sziszegte Mirella, és finoman megbökte Borda oldalát. – Álljuk el az utat, de úgy, mintha véletlen lenne!
Borda fél kézzel megrántotta a gyeplőt, s a nehéz társzekér keresztbe fordult a szűk kanyarulatban, épp a rohanó lovasok előtt, elvágva a gázlóhoz vezető utat. A fegyveresek lovai horkolva, patáikat a kavicsos talajba fúrva torpantak meg a váratlan akadály előtt. A menet élén lovagló, vörös képű tizedes dühösen rontott rájuk.
– Félre az útból, pórnép! Vagy átgázolunk rajtatok is! – ordította.
Mirella azonban a legédesebb, legártatlanabb mosolyát villantotta meg. Komótosan megigazította a vállára vetett selymet, majd mézesmázos hangon így szólt:
– Ó, tekintetes uram, bocsássa meg e dőre jószágot! Csak a patak hűvöse csábította el a szekerünket. De ha már így összefutottunk, nem vásárolna a feleségének egy csinos kendőt? Épp az ön gáláns jelleméhez illő!
Borda közben fenyegetően lépett a lovasok és az időközben félrehúzódott anyóka közé, karba tett kézzel, sziklaszilárdan állva. A tizedes dühösen köpött egyet, de látva a férfi hatalmas termetét és a lány arcátlan nyugalmát, inkább csak megfordította a lovát, s mérgesen intett az embereinek, hogy kerüljenek a füzes felé.