Gyalogos a lovasok útjában

A kerekek halkan zörögtek a fűvel benőtt csapáson, miközben a szekér nekilódult a tágas fennsíknak. Mirella szeme sarkából folyamatosan a földet kémlelte, ahol a mély patkónyomok éles vonalként szelték ketté a harmatos, ezüstösen csillogó gyepet. Borda szorosan markolta a gyeplőt, feszült figyelmét a távoli fenyves szélére függesztve, ahol a szél időről időre megrezegtette a bokrokat.
Nem kellett sokáig követniük a csapást, hogy rátaláljanak a sietség áldozataira. Az út szélén, egy dőlt határkő mellett egy fiatal, rongyos ruhájú suhanc küszködött egy felborult kétkerekű kordéval. Az apró járműből kiborult a száraz rőzse és néhány fonott kosár, a fiú pedig kétségbeesetten próbálta talpra állítani a nehéz faszerkezetet.
– Állj meg egy szóra, Borda! – intett a lány, és már ugrott is le a bakról, még mielőtt a kerekek teljesen megálltak volna. Odalépett a megszeppent pulyához, és egy könnyed, biztató mosollyal megragadta a kordé túlsó oldalát. – No, te legény, hát téged ki lökött így árokba ebben a szép hajnali órában?
A fiú hálásan pislogott, miközben a két felnőtt segítségével a kiskocsi zökkenve visszakerült a kerekeire. Dadogva mesélte, hogy a tiszttartó fegyveresei vágtattak el mellette, ügyet sem vetve a kiáltásaira. Mirella arca egy pillanatra megkeményedett, de rögtön meg is enyhült, ahogy a kosarából előhúzott egy darab illatos, füstölt szalonnát meg egy cipót, és a fiú kezébe nyomta. – Nesze, egy kis útravaló. Azok a cifra urak meg még megemlegetik ezt a sietséget, ha utolérjük őket.
Borda halkan röffentett egyet, jelezve, hogy az idő sürget. Mirella egy utolsó, barátságos intéssel búcsúzott a fiútól, majd fürgén visszakapaszkodott a helyére. A nyomok most már még tisztábban mutatták az utat a völgy felé, és a lány arcán a lágy jóságot gyorsan felváltotta a vadászatra kész, huncut elszántság.