Nyomok az ezüstös fűben

A szekér zökkenve állt meg a harmatos fűvel borított magaslaton. Mirella azonnal leugrott a bakról, és a friss hegyi levegőt mélyen beszívva nyújtózkodott egyet. A selyemkendőt a fény felé tartotta, vizslatva a finom hímzést, miközben a makacs sárfoltokat próbálta felmérni rajta. Nem messze tőlük egy kristálytiszta hegyi patak csordogált, amely egy sekély, kavicsos gázlóban terült szét a tágas fennsík pereménél.
– Ide nézz, Borda, ez a hűvös víz épp megfelelő lesz, hogy újjávarázsoljuk ezt az urasági felesleget – mutatott a csillogó vízfelület felé, miközben vidáman lépdelt a simára csiszolt kövek között.
Borda megfontoltan követte a lányt, a lovak gyeplőjét lazán, de biztos kézzel tartva. Mirella a nedves partra térdelt, és óvatosan merítette a selymet a tiszta áramlatba. Ahogy a sár lassan lefoszlott az anyagról, a lány éber szeme hirtelen megakadt a túlpart puha, agyagos szélén. Újabb, még a lenti szerpentinnél is frissebb patkónyomok mélyedtek a talajba. Valaki nemrég, talán alig egy órája kelhetett át ezen a gázlón, ráadásul nehéz málhával vagy feszült sietséggel, mert a nyomok szokatlanul mélyek voltak.
– Úgy tűnik, a tiszttartó emberei nemcsak a kendőt hagyták el a kapkodásban, de alaposan meg is hajtották a lovaikat – jegyezte meg Mirella féloldalas, huncut mosollyal, miközben ügyesen kicsavarta a tiszta selymet. – Talán még be is érjük őket, mielőtt elérnék a völgy túlsó peremét. Ott aztán igazán rájuk férne egy kis vidám alkudozás.
Borda halkan röffentett egyet, ami náluk az egyetértés és az éberség biztos jele volt. A lány a kendőt a szekér oldalára terítette száradni, majd fürgén visszapattant a bakra, készen arra, hogy a friss nyomokat követve átvágjanak a napsütötte fennsíkon.