Ecet és méz a szorítóban

A lándzsás darabont hitetlenül horkant fel, és közelebb lépett a szekérhez, megzörgetve a saroglyát. Mirella azonban meg sem várta, hogy a durva ujjak elérjék a ponyvát. Teátrális mozdulattal kapta fel az első keze ügyébe eső kosarat, és a legédesebb mosolyát villantotta a mogorva katonára.
– Csak nem gyanúsítanak minket, vitéz uram? – kérdezte búgó hangon, miközben előhalászott egy díszes, ám gyanúsan zavaros folyadékkal teli üvegcsét. – Hiszen mi csak tisztes utazók vagyunk. De ha már itt fagyoskodnak ebben a nyirkos szurdokban... ezt ni, a déli vidékek legnemesebb gyógyírját hoztam. Javítja a látást, acélozza a kart, és olyan tüzet gyújt a gyomorban, hogy még a várkapitány asszonya is megirigyelné!
A fegyveresek szeme azonnal megvillant a „tűz” szó hallatán. A kunyhó torkából előbámuló társa is közelebb sántikált, megnyalva a szája szélét. Mirella pontosan tudta, hogy a kapzsiságot csak a torkosság múlja felül az efféle sorsra hagyott helyőrségeknél.
– Ingyen kóstoló a rendfenntartóknak! – nyújtotta át az üveget a lány, miközben a másik kezével finoman letolta Borda feszülő karját a fejszenyélről. – Csak óvatosan, mert igen erős!
A darabont egyetlen rántással kihúzta a dugót, és nagyot húzott a párlatból. A torkát mardosó, csípős ecetes-mézes lőre azonnal könnyeket csalt a szemébe. Miközben a katona krákogva, vörösödő fejjel próbált levegőt venni, a társa nevetve kikapta a kezéből a palackot. Borda nem teketóriázott: egyetlen halk rántással megindította a lovakat. A szekér kereke döccenve gördült át a félig félretolt fenyőgerenda mellett, maguk mögött hagyva a fuldokló adószedőket a poros kanyarban.