Útszéli ajándék a kunyhónál

A szerpentin meredeken kanyargott lefelé a hágó északi oldalán. A szekérfékek nyikorgása megtörte a fenyvesek csendjét, miközben a felkelő nap vakító fénnyel árasztotta el a sziklás csapást. Nem jutottak messzire, amikor az út menti galagonyás mögött egy düledező hegyi kunyhó alacsony tetőzete bukkant elő. A roskatag kéményből alig észrevehető, vékony füstcsík szállt az ég felé, a nyitott ajtóban pedig két didergő, rongyos ruhájú gyermek szorongott, riadtan figyelve a közeledő járgányt.
– Állj meg egy pillanatra! – szólt rá Mirella Borda karjára csapva. A férfi villámló tekintettel, mérges morgással rántotta meg a gyeplőt, de habozás nélkül szót fogadott. A szekér porfelhőt kavarva torpant meg a kunyhó előtt.
Mirella egyetlen lendülettel ugrott le a bakról, s a ponyva alá nyúlva máris előhúzott egy vastag liszteszsákot és egy jókora tömb sót – a fukar gabonakereskedő legutóbbi „önkéntes adományát”.
– Na gyertek csak, apróságok, ne féljetek! – váltott a csípős hangnemről meleg, gyengéd tónusra, amint a gyerekek felé lépett. A kunyhóból kilépő, megfáradt arcú édesanya szólni sem tudott a meglepetéstől, mikor Mirella a karjába nyomta a nehéz batyut. – A kapzsi uraságok úgyis túlehetnék magukat tőle. Egyétek egészséggel!
– Siessünk, nem a hegyen akarunk megöregedni! – vágott közbe Borda türelmetlenül, bár a tekintetében a morcos él mögött ott bujkált a jól ismert egyetértés.
Mirella még visszamosolygott a hálálkodó asszonyra, majd gyorsan visszapattant a szekérre. A málha kissé könnyebb lett, de az északi völgy felé vezető út most már jóval hívogatóbbnak tűnt.