Kanyargós út a mezővárosba

A szekér zötyögve haladt tovább a meredek szerpentinen. A fenyvesek hűvös árnyékát lassanként felváltotta a völgyből áradó meleg pára és a frissen kaszált szénakazlak illata. Mirella megelégedetten dőlt hátra a szalmabálákon, s miközben a napsugarak megcsillantak a ruhájára varrott apró rézdíszeken, elégedett mosollyal számolta fejben a ponyva alatt megmaradt portékát.
– Remélem, a gabonakereskedő uraság még mindig az adószedőknek magyarázza a bizonyítványát – jegyezte meg kuncogva, s egy szárított aszalt szilvát dobott a szájába. – Bár ha megtudja, hogy a legfinomabb lisztje most egy hegyi kunyhó kemencéjében sül lepénynek, elönti a méreg.
– Jobb, ha a városszéli vámház előtt nem hencegsz vele – mormogta Borda a bajsza alatt, s le sem vette a szemét az útról. – Ott már nem a lassú észjárású hajdúkkal lesz dolgunk.
– Ugyan már, Borda! Mikor láttál te engem hencegni? – pittyentett Mirella, ártatlan arckifejezést öltve. – Én csak segítettem egy túlságosan nehéz teher könnyítésében. Különben is, a mezővárosi piacon sokkal nagyobb a nyüzsgés. Ott még a kártyakeverő kalmárok is örülnek majd a jelenlétünknek.
A szekér kereke alól lassan elmaradtak a sziklás kövek, s a porzó földút a lankás domboldalak között kanyargott tovább. A távolban már tisztán kirajzolódtak a mezőváros alacsony faházai és a templomtorony karcsú sziluettje, hirdetve, hogy a hágó veszélyei végérvényesen mögöttük maradtak.