Hajnali fény az északi hágón

A szekér komótosan kaptatott felfelé az északi dombok szerpentines ösvényén. A magassággal együtt a levegő is élesebbé, tisztábbá vált, lassan felváltva a lent elterülő mocsaras völgy nyirkosságát. A fenyvesek mély zúgása szinte elnyelte a kerekek halk nyikorgását, s a fenyegető hajdúk emléke végképp elenyészett a hűvös éjszakában.
Borda lazábbra engedte a gyeplőt, hagyva, hogy a fáradozó ló saját ritmusában lépdeljen a sziklás csapáson. Noha az arca változatlanul szigorú maradt, a szeme sarkában bujkáló apró ráncok árulkodtak a csöndes elégedettségről. Mirella kényelmesen hátradőlt a szekérbakon, elrendezve a ponyva alatt lapuló portékák maradékát. Nem tudta megállni, hogy halk kuncogással ne gondoljon a fukar gabonakereskedőre, aki minden bizonnyal még mindig a gázlónál szitkozódott, próbálva kideríteni, hová tűnt az adószedők árgus szeme elől kimentett vagyon.
– Azt hiszem, a tekintetes úr egy darabig nem fog olyan nagyképűen pöffeszkedni a vásárokban – jegyezte meg Mirella halkan, a szélnek eresztve a szavait. – Bár a kapzsiság sajnos makacs nyavalya, a rézgarasok hiánya legalább egy időre visszavesz a gőgjéből.
Amikor elértek a hágó legmagasabb pontjára, a vastag ködtakaró lassan oszlani kezdett alattuk. A hajnal első, halovány sugarai aranyos szegélyt vontak a keleti égboltra, megvilágítva az előttük elterülő új vidéket. A völgy mélyén egy gazdag mezőváros tornyai és a kora reggeli kéményfüstök sejlettek fel a derengésben, újabb meggazdagodott uraságokat és segítő kézre váró kisembereket ígérve.
Mirella elégedetten szívta be a friss hegyi levegőt, s egy gyors pillantást vetett a szekér rejtett fiókjába készített ál-orvosságos üvegcsékre. Az északi hágó túloldalán fekvő vásár már várta őket, s ők készen álltak a folytatásra.