Mécsesfény a hegyoldalban

A szekér rázkódva tért le a köves főútról, s halk zörgéssel megállt a roskadozó hegyi kunyhó melletti galagonyásban. A tőzegfüst szaga melegen vegyült a fenyvesek hűvös éjszakai illatával. A szegényes ablaküveg mögött pislákoló mécses fénye épp csak arra volt elég, hogy megvilágítsa a küszöb elé készített, törött fabakot.
Mirella könnyű léptekkel ugrott le a szekérbakról. Kezében a fukar gabonakereskedő szekeréről szerzett zsákocskával és a díszes edényből kimért rézgarasok felével lépett a bejárathoz. Borda a bakon maradva feszülten figyelte az erdei csapást, de a ló türelmes horkantása és a táj mozdulatlansága jelezte: a kapzsi hajdúk messze elmaradtak a völgybéli gázlónál.
A lány halk, ritmikus kopogtatására nyikordult a meggörbült faajtó. Egy sovány, vékony kendőbe burkolózó asszony nézett ki a résen, védelmezőn ölelve magához a karján alvó kisgyermeket. Rémült tekintete azonnal felengedett, amint megpillantotta Mirella szelíd, meleg mosolyát.
– A jó szerencse potyogtatott némi reggelire valót a ponyva alá – suttogta Mirella gyengéden, mielőtt a meglepett asszony kérdezhetett volna bármit. Határozott mozdulattal a meglepett anya kezébe nyomta az aszalt szilvával teli szütyőt meg a csillogó rézpénzeket. – Kelmed éljen vele egészséggel, a tekintetes adószedő urak úgyis túl sokat harácsoltak idén.
Mire az álmélkodó asszony hálálkodva megszólalhatott volna, Mirella már vissza is suhant a szekérhez. Borda egyetlen jóváhagyó bólintással indította meg a lovat, s a szekér kerekei csendben gördültek tovább az északi hágó felé, maga mögött hagyva a sötétségben pislákoló, meleg fényt.