Váratlan zsákmány a ponyva alatt

Borda lágy pittyenéssel biztatta a lovat, s a szekér lassan elindult a harmatos fűben a domboldal mentén. A galagonyás sűrűje védelmet nyújtott a kíváncsi tekintetek elől, a földút puha pora pedig szinte teljesen elnyelte a kerekek halk nyikorgását. Mirella visszanézett a ködbe burkolózó völgyre, ahol a távoli lámpások imbolygó fénye jelzése volt annak, hogy a kapzsi kalmár még mindig a hajdúkkal viaskodik.
Egy halk, elégedettséget sugárzó mosoly suhant át a lány arcán. Kihúzta a ponyva alól az öreg díszes faedényt, s megvizsgálta a benne lapuló rézgarasokat. Úgy tűnt, a gabonakereskedő nemcsak a kövérebb erszényét hagyta őrizetlenül a felfordulásban, hanem egy kisebb zsák aszalt szilvát is az ülés alatt felejtett, amikor rémülten próbálta elterelni az adószedők figyelmét.
– No, legalább a holnapi reggeliért nem kell könyörögnünk – jegyezte meg Mirella halkan, miközben felajánlott Bordának egy marék édes gyümölcsöt. A hallgatag férfi egyetlen határozott bólintással elfogadta a jussát, s közben fél kézzel tovább tartotta a gyeplőt, feszülten figyelve a sötétedő erdei csapást.
A szekér rátért a régi királyi útra, amely az északi dombok felé vezetett. A hűvös éjszakai szél friss fenyőillatot hozott a hegyek felől, s a veszély elmúltával mindkettőjük válláról lekerült a feszültség. A távolban, a hegyoldalban egy apró, magányos mécses fénye pislákolt egy szegényos kunyhó ablakában – épp a megfelelő helyen, hogy megosszák valakivel a váratlan zsákmányt.