Csendes átkelés a folyón

A fűzfák sötét árnyéka alatt végül elérték a folyópartot. A víz halk csobogással feszült a köves medernek, a dűlőút göröngyeit felváltotta a nedves sár cuppogása. Borda egyetlen szót sem szólt, csupán határozott mozdulattal megrántotta a gyeplőt, hogy a lovat a sekélyebb gázló felé terelje. Az éjszakai pára már sűrűn ült a meder felett, jótékonyan elrejtve a szekeret az esetleges portyázók szeme elől.
Mirella feszülten méregette a túlpartot. Éles méreg marta a mellkasát, amikor az adószedők pimasz képére s a kapzsi kalmár vinnyogására gondolt – az ilyen pöffeszkedő alakok mindig a legkisebbektől akarták elvenni az utolsó falat kenyérre valót is. Szerencsére most az egyszer a saját kapzsiságukba buktak bele. A lány gyors mozdulattal igazította meg a ponyva sarkát, nehogy a nyirkos köd bejusson a meleg takarók közé.
– Tarts az öreg tölgy felé! – mutatott előre éles, halk hangon. – Ott puhább a meder, a kerekek nem csapnak akkora zajt a kavicsokon.
Borda komor bólintással korrigált. A víz lassan elérte a tengelyeket, hideg permetet szórva a deszkákra. A ló óvatosan, mégis magabiztosan lépkedett a gyenge sodrásban, míg végül a szekér nehézkesen felkapaszkodott a szemközti part meredekebb emelkedőjére.
Mire kiértek a sűrű galagonyás mögé, a hátuk mögött elterülő vidék teljesen elcsendesedett. A becsapott hajdúk még bizonyára Máté uram ládáit forgatták fel a dűlőn, míg ők észrevétlenül kereket oldottak. Borda megállította a fogatot a fák védelmében, s mindketten feszülten hallgatóztak az éjszakában. A veszélyt egy időre elhárították, az út pedig szabadon állt előttük.