Árnyak a déli dűlőn

A távoli kiabálás és a kapzsi kalmár kétségbeesett átkozódása lassan elenyészett a sötétedő dűlőút mentén. Borda feszülten fogta a gyeplőt, tekintetével a fák közötti sötét árnyakat pásztázva. Bár a veszély közvetlen szele elült, a szorongás nem engedte el a szívüket. A szekér kerekai nesztelenül vágták a puha földet.
– Elhagytuk őket – suttogta Mirella, s óvatosan hátrapillantott a ponyva rése közt. A szeme még mindig riadtan csillogott a szürkületben. – Máté uram jó darabig elszórakoztatja a hajdúkat a maga drága portékájával.
– Nem elég messze. Siessünk – válaszolta Borda szaggatottan, szinte ki sem nyitva a száját. Egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelme, tudta, hogy a portyázók gyorsan dühbe gurulhatnak.
Mirella mély levegőt vett, s a raktér mélyére húzódott. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal nyúlt le a padló deszkáihoz, hogy megvizsgálja a titkos rekeszt. A didergő pulyáknak szánt meleg takarók és az élelem sértetlenül lapultak a rejtett zugban. A lány megnyugodvasimította meg a vastag posztót.
– A gázló felé megyünk? – kérdezte halkan, rövid feszültséggel a hangjában.
Borda csak egy szótlan bólintással felelt. Az éjszaka leple alatt kellett eljutniuk a túlsó part közelébe, mielőtt a becsapott adószedők feleszmélnek, és lezárják a vidéket.