Felfordulás a kalmár szekerénél

Az adószedők hajdúja megtorpant, majd megtörölte sáros homlokát. Amikor meglátta a lassan döcögő, árutól roskadozó négyesfogatot, a szeme azonnal megcsillant. A vizes sásban tett hiábavaló bolyongás után a gazdag gabonakereskedő szekere kövér, könnyű zsákmánynak ígérkezett.
– Arra! Utána, ti szerencsétlenek! – ordította a hajdú, s fegyvereseivel együtt már rohant is a főút felé, teljesen megfeledkezve a vízimalom csendes falairól.
Mirella gyorsan visszahúzódott a galagonyás védelmébe, ahol Borda már résen állt. A férfi szótlanul, szorosan fogta a gyeplőt, s feszült tekintettel követte a portyázók mozgását. Bár a félelem még ott bujkált a mellkasukban, mindketten tudták, hogy a csel bevált.
– Nincs vesztegetni való időnk – suttogta Mirella, miközben megigazította vállán a kendőt. – Amíg Máté uram a számláit magyarázza, mi kereket oldunk.
A főúton ekkor már állt a bál. Az adószedők körbefogták a méregdrága gabonával megrakott szekeret, s harsányan követelték a vámcédulákat. A pöffeszkedő kalmár tehetetlenül méltatlankodott a bakon, mit sem értve a hirtelen rajtaütésből.
Borda egyetlen halk csettintéssel indította meg a szekerüket a déli dűlőút felé. A kerekeik nesztelenül gördültek a puha földön, s mire a kapzsi kereskedő rájött volna, kik terelték nyakára a bajt, Mirelláék már elnyelték az esti árnyak.