Új célpont a főúton

A csöndes köszönetnyilvánítások után Mirella óvatosan visszahúzta a vastag tölgyfa ajtót, s egy halk kattanással rázárta a reteszt a biztonságba helyezett családokra. Borda a fal melletti árnyékban várt, karba font kézzel, sziklányit mozdulatlanul, miközben feszülten pásztázta a sötétedő ligetet.
Odakintről, a folyópart felől már tisztán hallatszott a csalódott adószedők dühödt szitkozódása és a vizes csizmák nehéz, cuppogó léptei. A félrevezetett hajdúk lassan kimásztak a mocsaras sásból, s káromkodva jöttek rá, hogy csupán egy parázsló fadarabot kergettek a sötétben.
– Nem kell sok idő, s rájönnek a turpisságra – morogta Borda halkan, s a gyeplőt szorosabbra fogva a dűlőút felé bicajtotta a fejét.
Mirella szeme megvillant a félhomályban. A távolabbi főúton éppen akkor zötyögött elő a tehetős gabonakereskedő, Máté uram túlsúlyos, négylófogatú szekere, tömve a szegényektől felvásárolt áruval. A kapzsi kalmár kényelmesen terpeszkedett a bakon, mit sem törődve a falu nyomorával.
– Hagyd csak, Borda! – súgta Mirella pikírt mosollyal. – Inkább mutassunk nekik egy kövérebb koncot!
A lány megigazította a kendőjét, s rámenős magabiztossággal kilépett a bokrok mögül, egyenesen a lihegő adószedők elé. Kétségbeesést színlelve, teátrális mozdulattal mutatott a közeledő gabonás szekérre, s halkan, de élces hangon elkiáltotta magát, elterelve a figyelmet a vízimalom csendes épületéről.