A hátsó ajtó védelmében

Mirella halkan kikuncogott a fűzfa odvából, mikor meghallotta a sárban cuppogó, káromkodó hajdúk cséplését. Amíg az izzadó adószedők a vizenyős sásban kergették a kihunyó parazsat, a lány gyors, macskaszerű léptekkel visszasietett a malomárok mentén. A holdfény épp csak megcsillant a nedves mohán, mire elért a vízimalom ódon, faburkolatú hátsó ajtajához.
Borda már ott várta. A szekér lovának kantárját fogta, s széles vállával a rozsdás vasalású ajtónak dőlve figyelte az éjszakai sötétséget. Amint meglátta Mirellát, elégedett morgás kíséretében bicajtotta el magát, jelezve, hogy a dűlőúton egyetlen hívatlan szem sem követte a rakományt.
– A tekintetes urak épp torkig merülnek a parti iszapba – suttogta Mirella huncut villanással a szemében. – Kevés idejük van, mielőtt rájönnek, hogy egy csupasz fadarabot kergetnek. Pörögjön a kezed, Borda!
A férfi nem teketóriázott. Egyetlen lendülettel kiemelte a dupla fenék alatt rejtőző nehéz, gyapjúból szőtt takarókat és a ropogós héjú cipókkal teli kosarakat. A malom hűvös csarnokában didergő, nincstelen családok halkan, hálás tekintettel mozdultak meg a sötétben. A gyermekek tágra nyílt szemmel nyújtották a kezüket a meleg holmik felé, miközben Mirella egy-egy biztató mosollyal és gyengéd szavakkal terítette vállukra a vastag posztót.