Lámpás a fűzfák között

Mirella nesztelenül osont végig a nedves fűben, a folyóparti fűzfák sűrű árnyéka felé. Kezében egy apró, viaszos vászonba tekert gallyat tartott, amire egyetlen apró szikrát csiholt. A halovány, imbolygó fény épp elég volt ahhoz, hogy a fák között settenkedő sötét alakok észrevegyék a mozgást.
– Nini! Ott villant valami a gázló felett! – harsant fel egy rekedt hang a szegélyező bokrok mögül. Az adószedők kíséretében lévő hajdúk azonnal a gyanús parázs felé fordultak, s nehéz csizmáik cuppogva gázoltak a nedves sárba.
Mirella elfojtott, pikírt mosollyal hallgatta a közeledő csörtetést. Egy éles, megjátszottan ijedt kiáltást hallatott a sötétben, majd a csillámló gallyat messzire hajította a sűrű sás közé. Maga gyors, ruganyos léptekkel egy korhadt fűzfa védelmező odvába húzódott. Az együgyű őrök lihegve rohantak el a rejtekhelye mellett, vakon követve a fűben landoló parazsat, szentül meggyőződve arról, hogy a csempészek nyomára bukkantak.
Ezzel egy időben a vízimalom hátsó udvarában Borda kihasználta a kínálkozó pillanatot. Amint a hold ezüstös korongja elérte a kijelölt tölgyágat, megragadta a gyeplőt, s a szekeret óvatosan kiterelte a déli dűlőútra. A dupla fenék alatti rekesz féltett rakománya biztonságban maradt, míg a rászedett hajdúk a parti sásban kergették az árnyékokat.