A titkos retesz árnyékában

Mirella halkan intett Bordának, majd a malom hátsó, elhagyatott ajtajához húzódtak, távol a melegedő gyerekek egyenletes szuszogásától. A tűz békés fénye alig ért el idáig, s a roskatag fagerendák résein át hűvös éjszakai szél csapott be az udvar felől. A lány megigazította vállán a sálat, miközben éles szemmel kémlelte a sötétbe burkolózó tölgyest.
– Tiszta a levegő? – suttogta Mirella, félrehajtva a rést takaró szőttes szélét.
– Még igen – felelte Borda szűkszavúan, feszülten figyelve az erdőszélt. – De a hajdúk nem vakok. Ha a kalmár rájön a cselre, dühtől habzó szájjal térnek vissza a gázlóhoz.
– Akkor nincs vesztegetni való időnk – intett a lány, s ujjaival óvatosan megérintette a szekér oldalán lapuló titkos reteszt. A dupla fenék alatti rekesz még rejtett némi csempészárut, de a szekér kerekének mielőbb gördülnie kellett. – Amint a hold eléri a vápa fölötti tölgyágat, indulnod kell a déli dűlőn. Én addig félrevezetem a kivezényelt őröket a folyóparti ösvényen.
Borda egyetlen apró bólintással jelezte, hogy megértette a feladatot. Széles vállát a szekér oldalának vetve ellenőrizte a tengelyeket, ügyelve arra, hogy egyetlen felesleges nyikorgás se árulja el jelenlétüket az éjszakában.