Kenyérosztás a tőzegfüstben

Az öreg molnár elhűlve tágította ki teljesen az ajtót, amikor megpillantotta a roskadásig megrakott zsákokat. Mirella halk kuncogással lépett be a fafödémes helyiségbe, ahol a fal tövében megbúvó didergő családok reménykedő tekintete fogadta őket. A konyha tőzegfüstje hirtelen megtelt a ropogós héjú veknik illatával, s a gyermekek szemeibe visszatért az élet.
Borda egyetlen határozott mozdulattal emelte be a legnehezebb posztóbálát a gerendák alá, majd nesztelenül a sarokba állította. Bár a menedék biztonságosnak tűnt, a hallgatag férfi tekintete még most is visszatért az udvar sötétedő szélére, gondosan ügyelve arra, hogy a szekér takarásban maradjon.
– No, kelmedék megjárhatták a poklot is, mire átjutottak a hajdúkon – mormolta a molnár, miközben átvette a meleg gyapjútakarókat, és szétosztotta a padkán ülők között.
– Ugyan, a tekintetes adószedő uraknak sokkal jobb dolguk akadt a szegény vándorok zaklatásánál – nevetett fel Mirella, s egy puha takarót terített a legkisebb kislány vállára. – A gazdag gabonakereskedő szekerén éppen most számlálják az adóba szánt garasokat. Biztos vagyok benne, hogy reggelig elszórakoztatják egymást!
A tűzfényben elcsendesedtek a fáradt panaszok, s a malom ódon falai között végre meleg béke honolt.