Menedék a vízimalomnál

A sűrűsödő szürkületben lassan felmorajlott a patak csobogása, majd a fák közötti tisztáson kirajzolódott a régi vízimalom mohás zsindelytetője. A nagy fa lapátkerék ugyan már évek óta pihent, de az épület ódon falai még mindig meleg menedéket nyújtottak a környék nincstelenjeinek. Borda egyetlen halk vezényszóval állította meg a lovat a malomudvar szélén álló terebélyes égerfa árnyékában.
Mirella könnyedén pattant le a bakról, s miközben a szoknyáját igazgatta, tekintete végigsiklott a sötétedő ablakokon. A konyha felől gyenge tőzegfüst szaga szivárgott ki, jelezve, hogy az erdei menedékben már készül az esti korpacsubor.
– Úgy tűnik, idejében érkeztünk – suttogta Mirella, s cinkos mosollyal paskolta meg a ló nyakát. – A tiszturak mostanra bizonyára már az utolsó zsák búzát is felhasították a gyanútlan kereskedő szekerén, a mi csomagjaink pedig szárazon várják az éhes szájakat.
Borda nesztelenül lépett a szekér hátuljához, és kikapcsolta a ponyvát rögzítő bőrszíjakat. Egyetlen kimért mozdulattal emelte ki a legfelső, meleg gyapjútakarókkal teli zsákot, miközben éber szemeivel a tölgyes sötétedő szegélyét kémlelte. Bár a veszedelem egyelőre elmaradt mögöttük, a tapasztalt férfi tudta, hogy a nyugalom a csempészek legveszélyesebb altatója.
A malom nehéz tölgyfa ajtaja halk nyikordulással tárult ki, s a résben feltűnt a molnár görnyedt alakja. Mirella barátságos intéssel lépett előre a félhomályból, felmutatva a rézgarasok helyett elhozott valódi kincseket: a friss vekniket és a vastag posztókat, amelyek megváltást jelentettek a közeledő hideg éjszakában.