Az erdei malom ösvényén

Borda egyetlen határozott kattanással zárta vissza a titkos rekesz fémreteszét, majd felpattant a bakra, s a gyeplőt lazán a markába fogta. Mirella könnyed mozdulattal fellépett mellé, s elégedetten rázta meg szoknyája szegélyét. A tölgyes homályában a lombkorona alatt már hűvös esti szellő járt, s a folyó zúgása lassan elhalkult a hátuk mögött.
– A csikorgó kerekű kereskedő még jó darabig elszórakoztatja a tiszturakat, de naplementére ideérhetnek a hajdúk – jegyezte meg Mirella, miközben tekintetével az ösvény kanyarulatait kémlelte. – Nem lenne szerencsés, ha a harangszó a nyílt országúton érne minket.
– A régi vízimalom felé vesszük az irányt – felelte Borda, s egy gyenge rántással indulásra bírta a fáradt lovat. – Ott a molnár nem kérdez sokat, s a ponyva alatti takarók is jó helyre kerülnek még az éjbe hajló hideg előtt.
A szekér zörögve indult meg a puha, erdei talajon. A vastag avarréteg elnyelte a paták dobogását, mintha maga az erdő is a csempészek pártját fogná. Mirella elégedett mosollyal dőlt hátra a bakon. Tudta, hogy a gőgös adószedők még órákig a sárban kotorásznak majd a kereskedő száraz gabonája után, miközben ők már biztonságban juttathatják el a segítséget a rászorulóknak.