A túlsó part árnyékában

A szekér kerekéről kövér vízcseppek pergetek a partmenti avarra, ahogy a fáradt paripa végre kiszabadult a gázló hűvös sodrásából. A túlsó parton a tölgyes sűrű lombkoronája borult föléjük, zöldes árnyékba borítva a sáros szekeret és annak utasait.
Borda megrántotta a gyeplőt, s a ló megállt egy vaskos faturzs szélárnyékában. A férfi szótlanul pattant le a bakról, kezét a szekér oldalára támasztotta, s szűkre szabott tekintettel nézett vissza a folyó túlsó oldalára. A mellkasa még hevesen emelkedett a visszatartott feszültségtől.
– Tiszta a levegő – morogta halkan, de a szaggatott hangjában ott bujkált a gyanakvás. – Még nem vették észre a cselt.
Mirella könnyed mozdulattal engedte ki szoknyája felhajtott szegélyét, majd elégedetten simította el a posztót. A hirtelen jött riadalom lassan felengedett benne, s a tekintetében ismét megjelent a jól ismert, cinkos villanás.
– A derék gabonakereskedő mostanra bizonyára bőszen magyarázkodhat a tiszturaknak – jegyezte meg huncut mosollyal. – Mire rájönnek, hogy a ponyva alatt semmi törvénytelen nincs, mi már túl leszünk a dombháton.
Borda nem válaszolt, csak intett egyet, és óvatos mozdulattal ellenőrizte a tengely melletti rejtett rekesz reteszét. Mirella közelebb lépett hozzá, s halk szavakkal nyugtatta társát, miközben a ló nyakát simogatta. A kavicsos gázló csobogása mögöttük maradt, s az erdei út végre menedéket nyújtott.