Átkelés a kavicsos gázlón

A szegénytelep koromáztatta kunyhóit maga mögött hagyva a kis csapat gyors léptekkel haladt a fűzfák árnyékában kanyargó ösvényen. Mirella gondosan felcsupálta szoknyája szélét, nehogy a dűlőút sarában tönkremenjen a gúnyája, de a tekintete egy pillanatra sem pihent meg. A félrevezetett adószedők dühe visszahullhat rájuk, ha a tiszttartó kiszagolja a turpisságot.
– Sietnünk kell – morogta Borda szaggatottan, miközben gyanakvóan pásztázta a bokrokat. A válla továbbra is feszült maradt a riadalomtól. – Nem ostobák. Ráérző falkaként térnek vissza.
– De addigra mi már a túlparti tölgyesben hűsölünk – felelte Mirella halk, gyors szavakkal, noha a szíve még mindig hevesen kalapált a bordái mögött. A ravasz csel időt nyert nekik, ám a szerencse forgandó jószág. – A víz ma sekély, nem akad el a tengely.
A gázlóhoz érve a hűs habok locsogva csaptak fel a szekér kerekei körül. Borda szorosan markolta a gyeplőt, s a ló óvatosan lépkedett a meder csiszolt kavicsain. A víz csobogása jótékonyan elnyomta a szárazföld felől érkező neszeket. Ahogy a túlsó part védelmet nyújtó fái felé tartottak, mindketten tudták: a szegénytelep lakói mára megmenekültek, de a hajdúk árnyéka még hosszú ideig elkíséri őket.