A veszély elmúltával

A kanyarban elenyésző léptek zaja után mély csend telepedett a szegénytelep sikátorára. Mirella megvárta, míg a hajdúk tollas kalapja végleg eltűnik a galagonyás mögött, majd halk, dallamos füttyel jelt adott. A döngölt agyagpadlójú kunyhók sötét résein azonnal megindult az élet: óvatos szemek leskelődtek ki a repedéseken, s a meglapuló lakók lassan előbújtak rejtekükből.
Borda megkönnyebbülten morgott egyet, megszellőztette széles vállát, majd komótos léptekkel a szélső házikó felé indult. A rejtett deszkák alól, a koromáztatta kemencék mögül sorra kerültek elő a kimenekített csekélységek: egy-egy rézgaras, pár szem sárgarépa meg a gyermekek kopott csörgői. Mirella meleg mosollyal simogatta meg egy didergő kisgyerek fejét, aki bátortalanul húzódott a szoknyájához.
– Nem kell többé félni, apróság – duruzsolta gyengéden, s a köténye zsebéből egy apró, szárított aszalt szilvát csúsztatott a pulyka markába. – A tekintetes úrfi most épp a gazdag kalmár hordóit számlálja a dűlőúton, lesz dolga naplementéig!
A lakók köréjük gyűltek, s a korábbi feszültséget felváltotta az óvatos hálatelt moraj. Borda már a szekér rúdját ellenőrizte, tudva, hogy az adószedők haragja hamarosan visszahajtja őket, amint rájönnek a turpisságra. Mirella integetve búcsúzott a szegényektől; ideje volt továbbállni a gázló felé, mielőtt a becsapott tiszttartó rájönne, ki szedte rá.