Cuppogó léptek a dűlőúton

Az adószedő csipkés zsebkendőt szorított finom orrához, de hiúsága gyorsan felülkerekedett a bosszúságán. Egy csinos nő mosolya még a legszigorúbb városházi hivatalnokot is elbizakodottá teszi, ha az illető elég gőgös.
– Úgy véli, menyecske, hogy a törvény elől el lehet takarni bármit is ebben a mocsokban? – fanyalgott a tollas kalapos úrfi, ám lépte megrekedt, s önkéntelenül kihúzta magát.
– Dehogyis, tekintetes uram! – csillant meg Mirella szeme ártatlan fénnyel, miközben közelebb lépett. – Épp ellenkezőleg! Épp az imént láttuk, hogy a gazdag gabonakereskedő szekere merőben gyanús hordókkal fordult be a fenti dűlőúton. Talán még elérik a vámcsarnok előtt, ha sietnek! Itt legfeljebb lyukas fakanalakat foglalhatnának le.
A két hajdú bizonytalanul egymásra pillantott. Borda ekkor komótosan tette meg a döntő lépést: a vállát megfeszítve beállt az adószedő és a legközelebbi kunyhó közé, hatalmas árnyékot vetve a hívatlan vendégekre. Az úrfi önkéntelenül hátrahőkölt a sárban, mély nyomot hagyva nehéz csizmájával.
– A dűlőúton, mondja? – szűkült össze az adószedő szeme. A kapzsiság gyorsan legyőzte a gyanakvást: egy zsíros kereskedő elcsípése lényegesen nagyobb jutalékkal kecsegtetett, mint a szegénytelep átkutatása.
Sarkon fordultak, s a hajdúk káromkodva követték. Mirella elégedett mosollyal nézte a sárban cuppogó nehéz csizmákat, amint eltűnnek a kanyarban.