Nehéz csizmák a sárban

A sárral betapasztott réseken át elcsendesedett a telep, akár egy megriadt verébraj a vihar előtt. Mirella mély lélegzetet vett, elsimította szoknyája ráncait, s bár a szívverése a torkában dobogott, arcára azonnal visszatért a megszokott, édesen fanyar mosoly. Borda egyetlen halk mordulással jelezte: a hajdúk már a sarkon járnak.
A városháza adószedője, oldalán két pöffeszkedő, sárgarézgombos mentés hajdúval, dölyfösen lépett be a dőlt kerítések közé. A tollas kalapos úrfi megvetően fintorgott a tőzegfüstös levegőtől, s már nyitotta is a száját, hogy kiadja a parancsot a kunyhók feldúlására.
– Nocsak, tekintetes uraim! Csak nem a mi szerény kis zugunkat tisztelik meg a jelenlétükkel? – vágott eléjük Mirella könnyedén, kecsesen meghajolva. – Ha hűsítőre vágynak, rossz kapun kopogtatnak, de egy jó tanáccsal szívesen szolgálhatok a piaci kofákról!
Az adószedő felhorkant, ám tekintete elakadt a nő magabiztos léptén, s még inkább a mögötte magasodó Borda fenyegető árnyékán. Borda egyetlen szót sem szólt, csupán a vállát feszítette meg, de a hajdúk keze önkéntelenül is a kardmarkolatra tévedt. Mirella elégedetten látta, hogy a csel működik: a katonák már nem a frissen elegyengetett földet figyelték, hanem őket.