A csipkés kerítések mögött

A macskaköves, szűk sikátorokban hűvös árnyékok húzódtak meg, de Mirella és Borda léptei pattogósan visszhangoztak a dohos kőfalak között. Nem volt vesztegetni való idejük; a hajdúk nehéz csizmái hamarosan felverik majd a szegénytelep csendjét, s ha az adószedők üres kamrákat találnak, nem kímélik még a legkisebb bordás kunyhót sem.
Mirella menet közben gyorsan átgondolta a lehetőségeket. A gázló felőli kerülővel könnyen megelőzhetik a városháza lassú, gőgös menetét. Borda nesztelenül haladt a nő mellett, izmai megfeszültek a fojtott figyelmességtől. Amikor elérték a roskadozó kerítések első vonalát, Mirella éles, halk füttyentéssel adott jelet a félhomályban gubbasztó lakóknak.
Egy koromtól foltos kendős asszony lépett ki az egyik ajtón, karján egy riadt kisgyerekkel. Mirella azonnal odalépett hozzá, s míg meleg, biztató mosolyt villantott felé, a kezét gyengéden a nő vállára tette.
– Elő a rejtekhelyekkel, Juliska néni! A tekintetes úrfiak éhesek, de most csontot sem találnak – mondta könnyed, hamiskás hangon, majd Borda felé intett. – Ami érték, azt a pajta alatti elágazásba!
Borda szó nélkül megragadott egy nehéz gabonászsákot, és egyetlen könnyed mozdulattal besüllyesztette a padlódeszka alá rögzített üregbe. A telep lakói a figyelmeztetés hallatára megelevenedtek: a gyerekek nesztelenül terelték a baromfikat a szénásba, míg a férfiak sárral takarták be a friss ásás nyomait. A közelgő veszedelem árnyékában reménykedő összefogás született.