Útravaló figyelmeztetés

Az idős asszony óvatosan a köténye zsebébe süllyesztette a sötét fiolát, mintha a világ legféltettebb kincsét őrizné. Mirella barátságos mosollyal igazította meg a vállán a vándorarisznyát, jelezve, hogy az idejük véges, és a szekérnek ismét útra kell kelnie. Borda, a hatalmas fekete kutya, egy utolsó, elégedett horkantással rázta meg magát, jelezve, hogy készen áll a menetre. A nap melege már kissé enyhült, de a völgy pora még mindig ott lebegett a távolban, hívogatóan és egyben figyelmeztetően.
„Ha a völgy felé tartanak, lányom, tartsák nyitva a szemüket” – mondta halkan az asszony, miközben kikísérte őket a düledező kerítésig. „A lenti úton mostanában túl sok az idegen, és nem mindegyikük jön békés szándékkal. Különösen a gázló utáni kanyarulatnál legyenek óvatosak, ott néha fura alakok tanyáznak.” Mirella hálásan biccentett, a szavakat azonnal elraktározva a fejében. Borda fülei is megmozdultak a figyelmeztetés hallatán, mintha máris a lehetséges veszélyeket pásztázná a láthatáron.
A vándorárus fellelkesülve lépett a szekérhez, megsimogatta a hűséges eb fejét, majd intett az idős asszonynak. „Köszönjük a figyelmeztetést, anyám! A jóakarat mindig megtalálja a maga útját, mi pedig vigyázunk egymásra” – felelte vidáman, de a hangjában ott bujkált a határozottság is. Mirella nem ijedt meg a nehézségektől; az elnyomottak iránti részvéte és a kalandvágy mindig erősebb volt a félelemnél.
Ahogy a szekér kerekei megcsikordultak a kavicsos talajon, a tanya lassan elmaradt mögöttük. A kút hűvöse és az asszony hálás tekintete meleg belső fénnyel töltötte el őket a poros úton. Borda büszkén lépkedett a kocsi mellett, feszült figyelemmel őrizve gazdája minden lépését, miközben a völgy mélye felé vették az irányt.