Az út a kanyarig

Az idős asszony háza lassan eltűnt a távoli porfelhőben, Mirellát és Bordát magára hagyva a göröngyös úton. A nap melege már éppen kellemesen simogatta a bőrüket, de Mirella fülében még mindig ott zúgott az útravaló figyelmeztetés. Könnyedén dúdolt egy ismerős dallamot, mintha az elűzné a gondokat, de a szemei éberen pásztázták a tájat, keresve a rejtett jeleket.
Borda, a hűséges eb, méltóságteljesen lépkedett a szekér mellett. Orra hol a porba fúródott, hol meg-megrebbent a távoli szellő mozgására, minden apró neszre és illatra figyelve. A fülei gyakran megmozdultak, mintha a távolból érkező suttogásokat is meg akarná érteni. Mirella pillantása időnként a kutyára siklott, és Borda feszült figyelme megerősítette benne, hogy az idős asszony szavai nem alaptalanok.
Ahogy egyre mélyebbre gurultak a völgybe, a táj megváltozott. A gondozott földek helyét egyre sűrűbb, bozótos erdő vette át, a fák ágai pedig sötét árnyékot vetettek az útra. A levegő is hűvösebbé vált a lombkoronák alatt, a fény játéka pedig rakoncátlanul táncolt a leveleken. A poros út göröngyössé, egyenetlenné vált, ami lelassította a szekér haladását. Mirella ösztönösen feszesebben fogta a gyeplőt, szemei a fák között kutattak, mintha bármely pillanatban felbukkanhatna valami.
Hosszú percek teltek el szótlanul. Csak a kerekek döcögése és Borda halk léptei törte meg a feszült csendet. A távolból patakcsobogás szűrődött át, jelezve, hogy közelednek a gázlóhoz, melyet az idős asszony is említett. Mirella szíve egy pillanatra nagyobbat dobbant. Ez volt az a pont, ahol az óvatosságra különösen felhívták a figyelmét. A vándorárus mély levegőt vett, és egy rejtett, apró kés markolatát tapintotta meg a bőrzsebében. Borda ekkor hirtelen megállt, mélyet horkantott, és sűrűn szimatolni kezdett a jobb oldali bokrok felé. Mirella azonnal megállította a szekeret, szíve a torkában dobogott.