Útra készen a homályban

A szekérszín félhomályában még mindig érződött a fojtogató pernye szaga, de a kocsi sértetlenül állt a gerendák alatt. Mirella egy gyors, gyakorlott mozdulattal ellenőrizte a fenékdeszkák alá rejtett dupla rekeszt. A csempészett portékának s a kényes iratoknak szerencsére nem esett baja.
– Na, öregem, ideje odébbállnunk, mielőtt a tiszttartó többi hajdúja is felneszel – suttogta Mirella, s feszülten pillantott a sötét sikátor felé.
Borda halkan, feszülten morogva szimatolt a hűvös levegőbe. Fülei élesen előremeredtek, teste minden izma feszes maradt. A közvetlen veszély elült ugyan a kunyhó küszöbén, de az éjszaka még tele volt láthatatlan fenyegetéssel. A fekete kutya óvatosan a kordé mellé lépett, s egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelme.
Mirella gyorsan felcsatolta a hámot. A rézcsatok halkan kattantak a szinte fojtogató csendben. Megsimogatta a riadt kutya lapockáját, mire Borda halk horkantással válaszolt, de szemeit továbbra is a sötét bokrokon tartotta.
– Ne aggódj, nem jönnek vissza – vetette oda halkan a nő, miközben ruganyosan felpattant a bakra. – A mai leckét egy életre megjegyezték.
A gyeplő halk rándítására a szekér lassan gördült ki a roskatag tető alól. A kerekek lágyan zörögtek a dűlőút göröngyein. Mirella még egy utolsó, éber pillantást vetett a falu irányába, majd a gázló felé fordította a fogatot.