Árnyak a gázló partján

A göröngyös dűlőút gyorsan maga mögött hagyta a falu utolsó, roskatag kerítéseit. A kerekek halkan locsogtak a nedves kerékvágásban, miközben a fojtogató koromszag lassan elenyészett a hűvös éjszakai szélben. Mirella egy pillanatra hátrapillantott, majd szorosabban markolta a gyeplőt. Szemei feszülten kutatták az utat szegélyező sötét bozótost.
Borda közvetlenül a kordé mellett ügetett. A fekete kutya háta feszes volt, szőre felborzolódott a marján, fülei élesen előremeredtek. Minden apró reccsenésre rándult egyet a teste, orrát a hűvös pára felé emelve. A félelem és a feszültség ott vibrált a levegőben; egyikük sem hitte, hogy a tiszttartó hajdúi ilyen könnyen feladnák a hajszát.
– Csendben, öregem – suttogta a nő szaggatottan, miközben óvatosan lassította a lovat. – Pár lépés a füzes, ott a gázló. Nem kell sietni.
A folyó mély zúgása hamarosan elnyomta a kerekek halk nyikorgását. A partmenti füzes sűrűje sötét falat emelt eléjük. A lejtőn a ló óvatosan szedte a lábait. A sebes sodrású víz ezüstösen csillogott a halvány holdfényben, de a túlsó part homálya kísérteties árnyakat rejtett. Borda hirtelen megtorpant a kerekek mellett, fülét hátracsapta, s halk, szaggatott morgással fordította fejét a fekete víztükör felé.