Csobbanás a sötétben — új hang

Mirella nem hagyta, hogy a tétovázás megbénítsa őket. Egyetlen halk csettintéssel szóra bírta a lovat, mire az igásállat óvatosan a sekély, hideg habokba lépett. A kordé vasalt kerekei halk locsogással vágták át a fekete vizet, a sodrás hűvös permete elérte Mirella szoknyájának szegélyét. Borda a szekér mellett úszott-lábalt, teste feszült ívben követte a fahíd hűlt helyén maradt cölöpök vonalát.
A túlsó parti bozótosban újabb gally roppant, mire a kutya azonnal megfeszítette a hátát. Mirella a combjához simította a rejtett tőrt, ám amint a hold kibújt egy kövér felhő mögül, a vészjósló árnyat végre tisztán meglátta. Nem a tiszttartó hajdúi leselkedtek a füzényben, hanem egy elszabadult, félős hátasló ágaskodott a parton, fennakadva egy elhagyott hálókötelet vonszoló uszadékfán.
– Csak egy árva jószág, Borda – suttogta Mirella, miközben a kordé zökkenve felkapaszkodott a túlsó part iszapos emelkedőjén. A feszültség gombóca picit meglazult a torkában, de a megkönnyebbülés nem tette óvatlanná. – Gyere, öregem, tüntessük el a nyomainkat!
Gyorsan gallyakat húzott a kerekenyomok fölé a meredek kapaszkodón, majd az elhagyatott erdészeti csapás felé terelte a fogatot. A víz zúgása mögöttük lassanként halkabbá vált, elnyelve a szekér elfojtott zörgését.