Száraz kelmék a tölgy árnyában

Az erdei csapás sűrű lombkoronája alatt a holdfény már csak keskeny, ezüstös csíkokban derengett. Mirella megállította a lovat egy öreg, mohos tölgyfa oltalmazó árnyékában, s halkan felkuncogott, ahogy a feszültség lassanként kiengedett a vállából.
– No, Borda, hát ettől a riadt jószágtól rezzent meg úgy a szívünk? – suttogta, miközben elégedetten végigsimított a szekér nyirkos oldalán.
A fekete kutya halkan moccant, s az avarnak szegezve szaglászott körbe. Bár a bundája még csöpögött a hideg patakvizetől, éber tekintetét egy pillanatra sem vette le a sötétedő fákról. A füle feszülten hegyezve maradt: a vadonban a hirtelen megkönnyebbülés könnyen szülhet hanyagságot, s ő nem engedhette meg, hogy váratlan meglepetés érje őket.
Mirella lehajolt, és benyúlt a szekér alatti dupla padlórekeszbe. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a gondosan elrejtett portékák teljesen szárazak maradtak a sodrás ellenére is. Egy zsírospapírba tekert szárított húsfalatot halászott elő a tarisznyájából, s odaadta a hűséges ebnek.
– Jól szolgáltál, öregem. Most pedig kapjuk össze magunkat, mert a hajnal gyorsabban eléri a határt, mint gondolnánk.
Borda egyetlen elégedett reccsenéssel bekapta a falatot, majd feszült léptekkel újra a fogat élére állt, készen arra, hogy bevezesse őket a sűrűbb rengetegbe.