A zsellérhajlék küszöbén

A szétoszló füstfátyol mögött felnyikordult a zsellérkunyhó roskatag kiskapuja. Mirella halk csitítással simogatta meg Borda marját, mielőtt megálltak volna a koromtól feketéllő küszöb előtt. A gerendák közül köhögő szipogás szűrődött ki: egy idős, kendős asszony meredt rájuk riadtan, apró unokájával a szoknyájába kapaszkodva.
– Nincs semmi baj, anyókám – lépett közelebb Mirella, s a hangjából azonnal elenyészett minden korábbi maró él. Olyan lágyan és melegen szólt, akár a májusi napsütés. – A füstölő patkány elszaladt, a tiszttartó orvtámadása pedig ma éjjel csúfosan kudarcot vallott.
Az öregasszony remegő kézzel nyúlt a kapufélfáért, miközben tekintete a hatalmas fekete kutyáról a nő nyílt arcára tévedt. Borda mintha megérezte volna a kunyhóban lapuló rettegést, óvatosan leült a küszöb mellé, és barátságos, mély horkantással jelelte, hogy felőle senkinek sem eshet bántódása.
Mirella ekkor zsebébe nyúlt, s az imént elvett bőrerszényt a megilletődött asszony kérges tenyerébe nyomta. A maroknyi ezüst garas kellemesen nehéz súllyal húzta meg a szegényes kötényt.
– Tessék, ez kiadja a tiszttartónak elmaradt tartozási levelet, s még télire is marad belőle némi fára meg lisztre való – kacsintott a nő, majd gyengéden megsimogatta a kislány kócos fejét. – Úgy látszik, az uraságok emberei ma este önkéntes adakozókká váltak.
Az asszony szemeibe könnyek gyűltek a hirtelen jött megkönnyebbüléstől, s mielőtt hálálkodni kezdhetett volna, Mirella már meg is fordult. Borda ruganyos, magabiztos léptekkel követte úrnőjét vissza a szekérszín felé, elégedetten fülelve az éjszakai csendben.