A zsaroló futása

A szerencsétlen flótás szeme akkorára tágult, mint két bádoggaras. A tőre csörrenve hullott a sáros fűbe, miközben gégéjéből csak valami rekedt nyüszítés telt ki a fojtogató pára kellős közepén.
– A... a tiszttartó úr küldött! – nyögte ki végül, kezeit védekezően maga elé emelve. – Csak vissza kellett volna szereznem a tartozási levelet az öregasszonytól! Azt mondta, ha rájuk gyújtom a füstöt, maguktól kimenekülnek...
Mirella szája szélén elégedett, de csípős mosoly jelent meg. Egyetlen könnyed, kimért mozdulattal belerúgta a bűzös, rotyogó bádogfazekat a szomszédos tócsába, ami sziszegve adta ki a lelkét.
– No nézd csak, Borda – fordult a hatalmas kutyához, aki egy mély horkantással jelezte véleményét az együgyű tervről. – Egyesek még arra is lusták, hogy tisztességesen kopogtassanak. Inkább bűzös kátránnyal kínozzák a szegényeket.
A nő lehajolt, s a rémült alak övéről egyetlen pörgetéssel lekapta a bőrerszényt. A garasok kellemesen csörrentek a markában.
– Ez a fáradságunk díja a füstmentesítésért – jelentette ki könnyedén, majd a zsellérház roggyant ajtója felé intett. – Te meg szedd a sátorfádat, mielőtt eszembe jut ugyanezt a kátrányt a te gatyádba önteni!
A fickó meg sem várta a második figyelmeztetést; négykézláb mászva kapart át a sövényen, s úgy elviharzott, mintha maga az ördög üldözte volna. Mirella elégedetten zsebre vágta a zsákmányt, és Borda kíséretében a kunyhó felé lépkedett, hogy megnézze, kik laknak a füsttel megijesztett hajlékban.