Útpor és gyanakvás

A kelő nap első sugarai aranyba öltöztették a dűlőutat szegélyező fűzfákat, miközben a szekér egyenletes tempóban távolodott a szegénytelep utolsó kalybáitól. Mirella fél kézzel igazította meg a gyeplőt, a másikkal pedig hátra nyúlt, hogy szorosabban meghúzza a rakományt borító, viaszos ponyvát. A durva vászon alatt halk fémes koccanás hallatszott, ami azonnal felkeltette a bak mellett gubbasztó Borda érdeklődését. A fekete eb éberen fordította hátra a fejét, orrával szimatolva a levegőt.
– Csak a felesleges bizonyítékok, komám – suttogta Mirella halkan, miközben gúnyos mosoly suhant át az arcán. – Az ispán kapzsi írnokának pecsétnyomója és az üres elixíres üvegcsék maradványai. Jobb, ha mélyen a szalma alá kerülnek, mielőtt a járőrökkel találkozunk a domboldalon.
A lány ügyes mozdulattal gyűrte be a gyanús tárgyakat a duplafenekű rekesz legrejtettebb sarkába, majd egy marék száraz homokkal és porral dörzsölte át a deszkákat, eltüntetve a kifolyt kék elixír árulkodó cseppjeit. Az adószedők dühöngeni fognak, ha rájönnek, hogy a tiszta forrásvízzel hígított álorvosságot vették meg aranyáron, de addigra ők már messze járnak majd.
Borda elégedett horkantással dőlt vissza a lábához, mintha maga is jóváhagyná a gondos takarítást. A távoli dombok mögül hűvös, tiszta szél fújt, végleg elűzve a nyomasztó feszültséget. Mirella büszkén húzta ki magát a bakon; a szegények megkapták a gyógyírt, az uraságok pedig megfizették a tanulópénzt. A szekér vidáman zötykölődött tovább az ébredező tájban.