Ködös átkelés a gázlónál

A zötykölődő szekér kerekei alatt finom porfellegek kavarogtak, ahogy a dűlőút lassan ereszkedni kezdett a folyóparti gázló felé. Mirella megfeszült izmokkal szorította a gyeplőt, sötét szeme a fűzfák sűrűjét kémlelte. Borda hirtelen felült a bakon, füleit meregetve halk, fojtott morranással jelezte, hogy valami idegen szagot hoz a szél. Az útpor felett hirtelen nehéz, gyanakvó csend telepedett a tájra.
– Csitt, komám – suttogta a lány, miközben a torkában dobogott a szíve. – Ha az ispán emberei járőröznek itt, nem mutathatunk gyengeséget. Maradj nyugodt.
A gázló túlpartján lovasok homályos körvonalai tűntek fel a szitáló reggeli párában. Mirella azonnal felöltötte megszokott, magabiztos vándorárus álarcát, s sietve megigazította a kendőjét, miközben a másik kezével a ponyva szélét szorította le, nehogy a szél fellebbentse a titkos rekesz takarását. Borda izmai acéllá feszültek, készen a legrosszabbra, de nem mozdult.
Ahogy közelebb értek, a feszültség kissé enyhült: a lovasok nem a dühös adószedők voltak, csupán a szomszédos uradalom fáradt pásztorai, akik a folyóhoz terelték a jószágot. Fürkésző, gyanakvó tekintetük azonban hosszan elidőzött a magányos szekéren. Mirella egy könnyed, megnyerő mosollyal és barátságos intéssel ütötte el a gyanút, miközben sietősen a lovak közé csapott, hogy még azelőtt átkeljenek a vízen, mielőtt bárki kérdezősködni kezdene.