Ponyva alá rejtett nyomok

A nyirkos sikátor szagát nyomban felváltotta a nyitott dűlő felől érkező friss szellő. Mirella szorosan magához ölelte az üresen kongó ládikát, míg Borda feszülten méregette a bokrok közt nyúló keskeny csapást. Minden egyes gallyroppanásra meglendült a kutya sötét marja, de a környék szerencsére még aludt.
– Gyere, Borda, ne teketóriázz! Ha az adószedők rájönnek, hogy a megcsapolt hordóikból csak szagos vizet kaptak, hamarosan visszatérnek – suttogta Mirella, miközben átlépett egy sárdagonyát.
A fűzfák tövében várakozó szekér pontosan úgy állt, ahogy hagyták. A vándoráru-kereskedő nő gyakorlott mozdulattal dobta fel a ládát a szalmabálák közé, s a duplafenekű rekesz titkos reteszét is rátolta. Borda egyetlen ruganyos ugrással termett a bak mellett, fülelve a távoli útkanyarulatot.
Mirella keze kissé remegett, amint megragadta a gyeplőt. Nem a félelem bénította meg, hanem a feszültség: a valódi gyógyír eljutott a rászorulókhoz, de a szegénytelep ára mindig magas volt. Az ispán és az emberei nem felejtettek könnyen. A lovak elégedett horkantással indultak meg, a kerekek pedig halkan surrantak a nedves homokban, messze repítve őket a veszélyes házak árnyékától.