A valódi orvosság ára

Mirella nem teketóriázott: határozott mozdulattal belökte a szúette faajtót. A homályos odú mélyén feltámadt a száraz gyógynövények kesernyős, fojtogató szaga. A didergő betegápoló öregasszony rémülten riadt fel a gyékényről, ám amint meglátta a csempészett fénylő üvegcséket, a szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Hozzon dézsát, kötszereket, és ne bámuljon úgy, mintha kísértetet látna! – vágta rá Mirella türelmetlenül, és a roskatag asztalra csapta a faborítású ládikát. – Ez nem az ispán méregdrága, pancsolt kútvize! Ez valódi gyógyír a lázra.
Borda a küszöbön maradt, hátát a dőlőfélben lévő ajtófélfának vetve. Morgása mélyen, fenyegetően rezzent meg a csendben, amikor a szomszédos putrik felől gyanús neszek szűrődtek be. A fekete kutya hegyezte a fülét, vigyázva, nehogy valami hívatlan adószedő lépjen a nyomukba.
– A tiszttartó azzal fenyegetőzött, hogy porig égeti a hajlékunkat, ha nem fizetünk az ő varázsszeréért… – susogta az ápoló reszkető kézzel nyúlva az elixírért.
– Égesse csak a saját udvarát az a kapzsi dög! – sziszegte Mirella maró gúnnyal, miközben gyors mozdulatokkal kitöltött egy adag sűrű főzetet. – Egyetlen rézgarast se adjanak nekik, hallja? Ha közelednek, Borda elintézi a fogadtatásukat.
Amint a csillogó orvosság biztonságban átkerült a kunyhó edényeibe, Mirella azonnal visszazárta a rekesz fedelét. Nem hagytak időt a hálaálkodásra: egy utolsó, intő pillantás után már léptek is ki a hűvös sikátorba, hogy a szekérhez visszatérve maguk mögött hagyják a putrik homályát.