Éles szavak a putrik között

A szekér rázkódva kanyarodott be a szegénytelep szélére, ahol a düde sárkunyhók kéményéből alig szivárgott némi kesernyős füst. A napsütés itt mintha veszített volna az erejéből; a kátyús utcákon csak a nyomor szürke pora kavargott. Mirella feszült arccal húzta meg a gyeplőt, s dühös pillantással méregette az elnyomott zsellérek hajlékait. Az ispán hajdúi ide már csak sarcolni jártak, de az elárvult kunyhók közé most benézni sem mertek.
Borda halkan, rekedten morgott egyet, fülét hátraeresztve figyelte a sikátorokból derengő árnyakat. A fekete kutya marján felborzolódott a szőr, ahogy a kerítések tövében gubbasztó, didergő alakokat pásztázta. Mirella szívét elöntötte a méreg az uraságok pimaszsága láttán, de dühét most elszántsággá kovácsolta.
– Nézd csak őket, Borda – sziszegte Mirella éles, vágó hangon, miközben kipattant a bakról. – A sok éhes száj meg a lázas gyermek varázsszerre vár, míg az a kapzsi tiszttartó a mi kútvizünket kortyolgatja aranyáron. De minket nem fognak kijátszani.
A lány határozott mozdulattal emelte ki a dupla padlórekeszből az igazi gyógyító elixíreket rejtő kis ládikát. Borda szorosan a sarkában maradt, éber szemekkel kísérve minden lépését a sötétedő sikátorban. A betegápoló kunyhójának roskatag ajtajához érve Mirella hátrapillantott a porlepte útra, s felkészült a gyors átadásra.