Kacagás a porfelhőben

A kerekek ütemes nyikorgása lassan felváltotta az üldözők dühös kiáltozását. A póni komótos ügetésre fogta a tempót, amint a dűlőút kanyarulatában végleg eltűnt mögöttük az ispán útdíjszedőinek eltorlaszolt csapdája.
Mirella egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében engedte lazábbra a gyeplőt, majd hátrapillantott a zötykölődő szekérderékba. Borda még mindig feszülten állt a rakomány tetején, s mereven figyelte a mögöttük kavargó porfelhőt. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem eredt a nyomukba, a fekete kutya óvatosan visszahúzódott a bak mellé, s nehéz fejét Mirella térdére fektette.
– Jól van, öreg harcos – kuncogott a lány, miközben gyengéden végigsimított a kutya borzas hátán. – Megint megmutattuk a pöffeszkedő ingyenélőknek! Bár a színezett kútvízért puszta pimaszságból is kár volt, bízom benne, hogy legalább a guta üti meg őket a csalódástól.
A szekér lendületesen haladt a reggeli napsütésben a távoli dombok felé. A pára lassan felszállott a szántóföldekről, s a horizonton már kirajzolódtak a következő falu szélső háztetői. Mirella benyúlt a dupla padlórekesz rejtekébe, s ellenőrizte a maradék fiolákat. Tudta jól, hogy a szegénytelep sötét sikátoraiban váró rászorulóknak sokkal nagyobb szükségük lesz az igazi orvosságra, mint az ispán kapzsi hajdúinak.