A csillogó elixír

Mirella szája csábos, kevély mosolyra húzódott, s mély alázattal megdöntötte a fejét a bakon.
– Ó, tekintetes uraim, hát így vigyázzák az ispán úr békéjét e kies vidéken? – csicseregte mézesmázos hangon, miközben bal kezével észrevétlenül megpaskolta Borda oldalát, türelemre intve a feszült kutyát. – Azt hittem, a gyanútlan utazók védelmére állították ide kelmedéket, nem pedig a szegény vándorárusok ijesztgetésére!
A magasabbik útdíjszedő elvigyorodott, s nehéz fokosára támaszkodva lépett közelebb.
– A vámszedés nem ijesztgetés, leányzó, hanem az ispáni törvény. Öt garas a szekér, három a portéka, s ha nincs pénz, a póni bánja!
– Jaj, de szigorúak! – kacagott fel Mirella, s a fűzős derekából előhúzott egy csillogó, színezett üvegcsét, amit a reggeli napsütés felé tartott. – Garasom ugyan kevés, de nálam van az udvari orvosok híres elixírje! Egyetlen cseppje megsokszorozza a férfiút, s kiűzi a fáradtságot a csontokból. Csak az ispán úr legkedvesebb embereinek kínálnám!
A két férfi kíváncsian egymásra pillantott. A kapzsiság azonnal átvette a hatalmat a szigorú tekintetek felett. A fegyveres türelmetlenül nyúlt a színes vízért, ám amint közelebb hajolt, Mirella hirtelen Borda felé intett. A fekete kutya egetrengető ugatással ugrott előre a bakról, egyenesen a kidőlt bükkfa törzsére.
Az őrök az ijedtségtől hátrahőköltek, elvétve a lépést a sűrű bozótban. Mirella nem teketóriázott: rásuhintott az ostorral a póni hátára. A szekér lendületesen gázolt át a kidőlt fa vékonyabb ágain, s mielőtt a rászedett díjszedők felocsúdhattak volna, a fogat már a nyílt dűlőút porát kavarta maga mögött.